Már napok óta csak készülődik. Járja a boltokat, kimegy a piacra, cipekedik, csomagol, számolgat. Elég lesz minden? Inkább elmegy még egyszer, és vesz még hozzá bármit, nem szabad, hogy kevés legyen ami otthon van. Ünnepre készül. Nem a karácsony a fontos számára, pedig a fa ott van a házban, az ajándék a szekrény aljában becsomagolva, alig eldugva. Most az együttlét, a szeretet a nagyon fontos számára, és reméli az érkezőnek is. Hazajön a gyerek, unoka, férj, feleség, barát, jegyes a távolból ahol dolgozik, tanul, éli a mindennapjait.
Már nem látta őket hónapok óta, csak néha az interneten keresztül. Beszélt is velük akkor, de az kevés volt számára, mindig utána jutottak az eszébe a fontos kérdések. Jól vagy? Nem vagy fáradt? Eszel rendesen? Hideg van ott is? Minden rendben? Közhelyek, de ilyenkor fontos minden pillanat amit a képernyőn keresztül megél. Ott van vele szemben a túloldalon aki nagyon hiányzik neki, a valóságban azonban nagyon is messze van tőle, és ezt érzi is, csak nehezen érti meg.
Először a heteket számolta amikor elment tőle a szeretett hozzátartozó. Lassan teltek. Most a napok múlnak egyre nehezebben, és korán is sötétedik. Az éjszakák nagyon hosszúak, és nem az idő miatt. Messze van tőle, aki miatt hamarabb telhetne el. De ahogy közeledik az érkezése az órák is megállni látszanak. Megért mindent, csak nehezen tudja elfogadni. Miért ment el tőle ilyen messzire? Jó, itthon nem talált munkát, vagy csak nagyon kevés pénzért, nem tudott tanulni arról amiről szeretett volna, és úgy, hogy abból a legjobbat kaphatta volna, és nem is volt rá pénze. Qrva világ, hogy ez megtörténhetett.
Nincsenek határok, nincs semmi ami itthon tartaná aki útra kelt. Viszi magával az unokát, a feleség fényképét, a férj féltését, a nagyi nyakláncát, a nagyfater zsebóráját. Mindent itt hagy, a hitelt a házat, a földet, a hazát, csak egy emléket tart a zsebében mint egy kapcsot, ami egyszer talán visszahozza.
De ez most nem számít. Már úton van felé, hozza a kocsi, zakatol vele a vonat, hasít alatta a levegőben a repülőn. Hozza ezer kilométernél is messzebbről, vagy egy másik földrészről a szíve a vándort haza. Megcsörren e telefon. Anya, apa, szívem, drágám, szerelmem, nagyi, haver, átértem a határon, már magyarul olvasom a táblákat. Kicsit megnyugszik. Eddig nincs semmi baj, már nem fáj semmi, még pár óra, és hazaér hozzá akit el sem akart engedni. Mert itt mindig otthon van bármerre is jár, bármeddig is marad, a szívéből nem tudott kiszakadni. Még egyszer át kell nézni mindent. A fiú mit is szokott enni? A lánynak van reggelre méz? Mindig azt tesz a teába ha itthon van. Az unoka nem nyűgös? Alszik a kocsiban, vonaton, repülőn? Kávé reggelre? Tusfürdő a drágámnak, amelyiknek az illatát annyira szeretem. Úr isten, most kettőt volna kell ebből is venni, az egyiket biztos elviszi majd.
Áll az ajtó előtt tétován, és számol. Átléptek a határon, onnan az autópályán jönnek, ott letérnek erre, az állomáson taxiba ül, a szomszéd, a testvér kiment elé a repülőtérre, akkor mindjárt itt lesz. Fülel, kiles az ablakon, letakarít egy porszemet ami nincs is ott. Már nagyon fáradt, de ébren kell maradnia, és ébernek kell lennie. És mosolyogni kell. Nem sírhat. Pedig fog.
És hirtelen megjöttek. Szemükben fáradtság, arcukon lecsorgó könny. Ölelésre tárt kar. Rohanó láb, ami felé tart. Megmozdulni képtelen, csak issza be a szeme a látványt. Alig hiszi el a valóságot. Fogyott, szakálla van, jól néz ki, gyűrött a ruhája, minek gyújt rá, kibírhatta volna. És ott állnak egymással szemben. Ott a gyermek, ott az unoka, a férj, a feleség, a barát, a jegyes, a haver. Végre együtt vannak, alig akarják elengedni egymást. Csak rázkódnak a vissza fojtott zokogástól, de a szemükből ömlik a könny. Innen indultak, és ide térnek vissza, és most itt vannak mindannyian együtt. Csak ez számít, a világ is megállhat ebben a percben. Most érzik csak mennyi idő telt el egymás nélkül, és mennyire hiányzott a másik. Nem számít meddig maradnak, nem számít mikor mentek el. Csak az a pillanat tartson örökké, amiben most vannak.
Magyarországról a gazdasági világválság előtt, de annak az idején is sok ezren mentek el munkát keresni szerte a nagyvilágba. Itthon hagytak családot, gyereket, szülőt, nagyszülőt, szerelmet, barátot. 2010 óta ez a folyamat felgyorsult. Azóta már több százezresre tehető azon emberek száma, akik kilátástalannak ítélték meg az itthoni helyzetüket, és a gazdasági körülményeket amit az akkor hatalomba került kormány politikája okozott, és folytat azóta is. Lehetőségük volt elmenni az országból egy jobb élet reményében, és azt meg is tették. Lehet jobban is élnek. A többség azonban mégis szegényebb lett azzal, ami itthon maradt. Most ezért is indultak útnak, kicsit legyen több nekik abból, ami itthon maradt belőlük. Ha néhány napra is, de hazajöttek. Mert karácsony van. Egyszer talán nem is mennek vissza sokan közülük. BANDITA.