Mindig azt lehet hallani, egy magyar az mindig is magyar marad, akárhol is éljen a világban. Ez valóban így van. Senki sem felejti el honnan jött, ki volt mikor elindult, mennyit hagyott itt magából, és mi az amiért vissza akar jönni. Az ember nem szokott megváltozni olyan mértékben megtagadja a hazáját, bárhol is éljen a világban. Azonban ha közben a haza változik meg, és az már számára nem olyan ahova szívesen visszatér, akkor nem csak szomorú lesz tőle az ember.
Egy posztot szeretnék veletek megosztani változtatás nélkül. BANDITA.
Eugenia S. Lee:
Magyarországra készülődöm, néhány nap múlva utazom. Több, mint egy hónapot leszek ott a kisebbik gyerekemmel, ugyanis előrehozott érettségit tesz angolból és a szokásos év végi záróvizsgáit.
Ebből az apropóból gyakran eszembe jut a haza, a magyarságom kérdése. Ha nem muszáj, nem szoktam Magyarországra menni. Nem szeretek oda utazni, engem sokkol amit ott látok, tapasztalok. Hét év után tavaly nyáron voltam először, akkor is csak a cigány gyerekek táboroztatása okán, kötött programban, kevés szabadidővel. Most csak ketten megyünk, autóval. Koreába mikor utazom, előző este bedobálom a holmim a bőröndbe, aztán másnap repülök. Most, már egy hete pakolok. Viszek gyógyszert, koreai ennivaló alapanyagokat, rizsfőzőt, kávéfőzőt, viszem a komfort érzetemet, mert tudom, hogy ezer és egy alkalommal fogom magam pocsékul érezni. Persze ott lesz a legjobb barátnőm és nyilván vele remek lesz, ha ráérnek majd más ismerőseim, velük is találkozni fogok, de tudom jól, hogy minden egyéb interakció kényelmetlen és stresszes lesz, ahogy az volt tavaly is. Semmi honvágyam nincs az égvilágon, sokkal inkább tartok az egésztől. Rokonom nincs, a házamat eladtuk rég, turista leszek és egészen őszintén megmondom, nem is érzem ennél többnek magam. Persze magyar vagyok, magyarul beszélek a legjobban, gyakran azon a nyelven is álmodom, de ennyi maradt, nem több. Ennyiben áll a magyarságom. Nem tudom ez vajon mire elég. Koreában otthon vagyok és alig várom, hogy mehessek. Itt, ahol most élek, még persze nem, de a házunk, a kisváros ahol lakunk, Maastricht és Aachen már a miénk. Magyarországtól félek. Nem szeretem a mentalitást, nem szeretem a horror árakat a benzinkutak büféjében egy nyomorult presszó kávé ellenében, nem szeretem, hogy mert külföldinek néznek, majd mindenhol megpróbálnak becsapni, és fáj látnom a nyomort, meg a pazarló luxust, egymás tőszomszédságában. Vágyom a budai alsó rakpart illatára amit befúj a szél a kocsi ablakán, de semmi pénzért nem ülnék fel a városnéző hajóra, annyira mégsem vagyok idegen. Az eltelt hosszú évek alatt lekopott rólam amit onnan hoztam, az értékrend, illetve annak hiánya, a morális szabadosság, a megoldjuk okosban mindennemű élvezete, az, hogy kenőpénzt kell adni, az a gyomorgörcs ami ezzel jár, hogy a borravaló nincs benne a számlában ha beülök valahová, hogy taxira még csak gondolni se merjek, ahogy már a tömegközlekedésben sem boldogulnék. Minden ami nem tiszta, nem egyenes és nem korrekt, az korábban a jól ismert játék része volt, ma már valami olyasmi, ami idegen és taszító. Nem ismerem ki magam már ezeknek a lélekölő apró trükköknek az útvesztőjében és nem is vágyom rá, hogy megtanuljam. Azt hiszem a rakpartra elmegyek majd este, a lágymányosi hídtól elhajtok egészen az Ürömi útig, fel rózsadombra és bemegyek a koreai barátom boltjába, mert ott legalább tudom, mit várhatok, hogyan viselkedjek, mi számít jónak és mi nem. Nem tudom, nem mondom, hogy nem az én hibám, ha ez egyáltalán hiba, de nem érzem, hogy oda tartoznék. Emlékeim vannak egy szép gyermekkorról, egy változatos és utazásokkal, külföldön élésekkel tarkított fiatal felnőtt korról, és egy utolsó ott töltött néhány év minden nyomoráról. Nem oda billen a mérleg. Anyám magyar, mindenki más a családomban nem az. Én persze az maradok a nyelvemben, amikor zenét hallgatok vagy verset olvasok. De a vágyódás a hazám iránt pusztán egy illúzió lenne, mert az a haza már rég nem létezik, ez a mostani ország, ami helyette van, még csak nem is hasonlít rá, én pedig nem vagyok az illúziók embere..."
