Mi is az a parlament? Sokak szerint egy szimbólum, mások szerint kupleráj, van aki csak fotózza, van aki bitorolja. Teljesen mindegy mire gondolunk vele kapcsolatban, egy épület, amire büszkének kellene lennünk. Valahogy mégsem tudok így gondolni rá. Nem vagyok büszke arra ami ott folyik. Pontosabban amire használják.

Mikor megépítették, egy rész országnak akartak vele nemzeti öntudatot adni. Nem spóroltak semmivel, sem anyaggal, sem tervvel,ahogy a tehetséggel sem, mindent beleraktak, ami az elődök szerint fontos a hazának. Ne felejtsük el mi  is volt a dátum akkor. Nagyszerű tetteknek lehetett a tanúja ez az építmény.Méltán büszke volt rá aki csak rátekintett, pedig már akkor sem mindig olyan emberek dolgoztak benne, akik valóban oda valók lettek volna. Nem nosztalgia, vagy revizionizmus, esetleg valami képzelt nemzeti öntudat mondatja ezt velem, de mindenkinek büszkének kellene lennie RÁ. Aztán valahogy elvesztette a jelentőségét, maradt a szimbólum jelentése.. Legalábbis a miatt a dolog miatt, ami benne történt az utolsó háború után. Elemezhetjük még az elmúlt évszázadot, de mostanában elég csak arra tekinteni, ami ebben a mostani században történt ott. Az épület funkciója elvesztette jelentőségét. Külseje megőrizte a hagyomány, és a szimbólum jelentését, a benne folyó dolgok azonban egyszer majd a történelemben egy büszke nép lejtőre juttatásának helyszínévé aljasulva jelenik meg mint lábjegyzet.Remélem, csak ideiglenes jelleggel.

Megerőszakolták a helyet. Ami ott folyik, az lassan háborús cselekmény, egy nép leigázásának a hadszíntere lett. Pedig van abban valami nonszensz, mi tettük ezt az épülettel, ami most nem az ország építésének, és fejlődésének a tanúja. Lehet boncolgatni az okokat, de végeredményben tükrözi a mai állapotokat ami ott folyik. Megosztottság, hatalom bitorlás, leszámolás, diktatúra. Ha egy kicsit magunkba nézünk, /és ebben benne vagyok én is/,nekünk kell először megváltozni, és akkor tudjuk majd azt mondani, az épület visszakapja eredeti funkcióját. Én is hibás vagyok abban ami ott van, és nem mondom azt," de a másik" is. Ha csak egy kicsit belegondolunk a század történéseibe, nem lehetünk büszkék arra, ami ott van. Ha csak a közvetlen környezetemben szétnézek, akkor már nem is lepődöm meg a mai politikán. Sajátosságainkat, emberi hibáinkat nem tudjuk levetkőzni, és hirtelen egy jót, szebbet építeni. Hajlamos az ember az áldozatra, de ezért kapni is szeretne valamit. Mintha ott tartanánk, az első embernek odaadunk mindent, aki szépet mond, és miután nem is gondolkodunk el azon amit ígér, feltétel nélkül megbízunk benne. Aztán, ha oda érünk ebben a fene nagy demokráciában, hogy felmérjük mit is tettünk, mindig lemaradunk egy lépéssel a történések mögött, és rosszabbul jövünk ki a választásból, mint amire számítunk.

Ezért lehet okolni az előzményeket, a másikat, a harmadikat, de egy kicsit magunkat is. Hajlamosak vagyunk elhinni minden szépet és jót, bedőlünk egy ígéretnek, és nem vesszük észre a csapdát. De igazából a megoldást sem tudjuk. Azt mintha mindenki másban látná, de mintha csak egyedül az ö megoldása lenne a helyes. Ezért lehet megkövezni az embert, a fejünket a falba verni, de ezt akartuk. Vagy nem? Az iskolában úgy tanultam a demokráciáról, ahogy tanították az akkori időben, de az alapokat sikerült elsajátítani. Ha vettem a fáradtságot, és bővítettem az ismereteimet akkor előnybe kerültem a többi emberrel, hiszen több információm volt arról, mi is a valódi demokrácia. Ezt a tudást használhattam a saját előnyömre, de használhattam a közösség előnyére is, már azzal is ha megosztom a a szerzett tudást. De az ember irigy, kényelmes, önző, és ugyanakkor odaadó, szorgalmas, önfeláldozó. Minden együtt adja azt az érzést, ami segíti az egyént, és lehetőséget ad neki azért, tegyen a másikért. Kicsit elkalandoztam, és szentimentálisan filozofálgattam a klaviatúrával. Vissza a parlamentbe, és az ott folyó dolgokra. Mivel nagy szabadságot kaptunk, a sokadik "rendszerváltás"-kor, és lehetőséget a hatalom gyakorlására, akár közvetett módon, nem volt tudomásunk arról milyenek is vagyunk valójában. Másra hagytuk a megoldást, és ha nem lett jobb, máris megvolt a felelős. Mi választunk, és csak magunkat okolhatjuk a kialakult helyzetünkért. Ebben benne van, az aki választ, és az aki nem. Mert mindenki felelős a tetteiért, még ha nem is tesz semmit. Boncolgatjuk az okokat, viseljük a következményeket. Minden ok, és okozat.

És nem tanultunk abból, ami az elmúlt öt választási ciklusban történt a "rendszerváltás óta. Nem tudok én sem túlnőni magamon, de azt már tudom, nem csak nálam van a megoldás. Egy csoport, amit nevezhetünk politikusnak is, nagyszerűen lavíroz ebben a zűrzavarban, és gyakorolja a hatalmat. De miért van az, mindig visszaél vele, és nem a mi javunkat nézi? Mert nem értünk még el oda, nézzük a másikat? Még nem tudjuk mi az elég, és mi az ami még kell? Vajon miért gondoljuk azt, másra bízzuk a megoldást? Egyszerű pedig a megoldás, csak nézzük a parlamentet szemből. Van egy nagy kupolaszerű valami középen, és van két egyforma oldala. Két egyforma, ami egymás nélkül nem lehet meg, mert nem adja ki az egészet. És most mi van benne? Két oldal, ami még tovább oszlik, ki tudja mennyi részre, és mind a kupola nevében teszi dolgát, mintha csak ő tudná a megoldást. Szidhatjuk akár a jobb, akár a baloldalt, támadhatjuk a közepét, kereshetünk felelőst, ez szinte mindig van,de ami az épületben folyik, az nem értünk van. És nem is lesz értünk, egészen addig, amíg nem vesszük kezünkbe a sorsunkat, és nem tanulunk a hibákból. Ha a másiktól várunk megoldást, és nem vesszük  a fáradtságot a megoldás megvalósítására EGYÜTT, akkor elmondhatjuk, van egy épületünk, ami nagyon szép, csak éppen nem ez a funkciója. Amit nekem jelent a parlament, az nem az ami benne folyik. Valahogy nem azt látom, amit szeretnék, de ezen nem csodálkozom. Én tettem azzá, ami benne van. A megosztottság, az elterelés, a birtoklás fellegvára, ahol naponta történik olyasmi, ami nem jó nekem. És ez már több mint húsz éve tart. De nem is kell ránéznem az épületre, a környezetemben is ezt tapasztalom. Pedig bármelyik felem is kapja a rosszat, a másiknak is fáj. Ha valaki olvassa is amit összeírtam, talán kicsit elgondolkozik rajta, mi is lenne a helyes út? Ezt mindenkinek magának kell eldönteni, de olyat nem tudok elképzelni, bárki is magában tudja a megoldást. Felelőst, vagy kizárólagos utat, ami oda visz ahová szeretném, senki sem nevezhet meg. Minden azon múlik, mennyit vagyok képes adni azért, amit kapni szeretnék. Pedig nem kérek sokat, valójában azonban már sokat adtam. De ez a természetes, egészen addig, amíg nem érzem, elvesztem. Lassan pedig ide érek. Pedig van megoldás, és nem nyugszom addig, amíg ezt meg nem találom. És nem egyedül fogom megtalálni. AKAR VALAKI SEGÍTENI? Manapság már nem is nagyon nézem az épületet. Szinte szégyellem ami ott történik, és nem tudok indulat nélkül gondolni az ott elhangzottakra.

Rossz érzés úgy tekinteni egy szimbólumra, mint valami fájdalmas, tehetetlen érzést kiváltó, a véremet szívó élősködőre. De lesz egy nap hamarosan, mikor sok ember, együtt odamegy, és nem azt nézi: ki is vagyok, eléggé gyűlölöm a cigányt, vagy a zsidót, esetleg elég magyar vagyok, és a másik mennyire az, hanem egy változás előszeleként együtt oldunk meg egy problémát, amit mi okoztunk. Lesz majd egy elme aki verset ír ezzel a címmel: ADJÁTOK VISSZA A PARLAMENTÜNKET!!! És lesz majd egy ember, aki engem is néz, mint ismeretlent, egyszerűen azért, mert itt vagyok, és maradni akarok. És értem dolgozik, mert érzi a felelősséget, amit a parlament jelent.BANDITA.