Még majdnem korán van reggel nyolc órakor, de már sokan állnak a sorban! Fővárosi kórház, vagy vidéki tök mindegy. Néhány ember gipszben, sokan tolószékben, még többen rokonra, barátra támaszkodva. Ez a nap erre van szánva fel kell készülni mindenre.. Hosszú várakozás, sürgős eset, a nap erről szól csak túl kell élni, aztán irány haza, és pont. Felülvizsgálat, röntgen, diagnózis, fáradt orvosok, még fáradtabb nővérek, lassú számítógép, akkor most merre, hova, legyen már vége, innék egy kávét.
Kinéz a beteg a fejéből, és a dátumra koncentrálva igyekszik türelmes lenni. A kopott folyosón már ismeri a járást, szinte rutinossá vált az évek alatt. A doktorra várni kell, a nővér mindent megtesz hogy regisztrálja, ide menjen, azt adja le, onnan majd tovább küldik. Közben iszik egy korty kávét, vizet, kimegy a mosdóba, és mikor visszajön nem kell a szemébe nézni. Látszik az ötvenes hölgyön, bocsi, de ember vagyok, és maradni is akarok annak. Igyekszem, de ennyit tudok segíteni. Álljon hátrébb, ezt most hozta a mentő, nem tudom hol a főorvos úr, kérem azt a papírt.
Egy folyosón a kórház napi élete. Rendelés, vizsgálat, kórtermek, orvosok, nővérek, mentősök, betegek. Kopott falak, kétes tisztaságú csempék amelyek valaha fehérek voltak.És a betegség minden árnyalata. Mind a sok. Ha a koszos ablakon kinézel, röhejes légi mentő romos épülete néz rád a kiégett fű csomók között.Ki van rá írva, innen tudod a rendeltetést. Hátrébb egy stadion üvegfala magasodik, csillogón a háttérben. Neked itt bent hely sem jut ha le akarsz ülni, még a plafonon is kerekesszéket toló beteghordók hozzák feléd kopott ruhájukban a szenvedést. Az arcokat már nem is nézed, a szenvedésnek a beletörődésnek nem kell fokozat.
Hirtelen egy szokatlan jelenségre figyelsz fel. Ketten tolnak valamit ami nagy, fényesen kopott, és mindenki utat enged neki. Kintről jön egy másik világból, de az ajtó csapódása miatt egyből oda kapod a tekinteted. Itt állsz a túlélés reményében, és betolják a szemed elé a nem a te végzeted egy fémes négykerekűn, amin van egy használattól láthatóan elkopott fedél.
Alatta lehet a párod, a szülőd, a barátod,az ellenséged, egy ismerősöd, egy ismeretlen, egy öreg, egy fiatal. De lehet hogy üres. Mégis a te gyomrod ezt nehezen veszi be hiszen pár lépésre, vagy csak egyre állsz tőle.És nézed, ahogy jön feléd közben gyorsan félre állsz előle. reméled hogy üres, és csak viszik valahova át a tömött várótermen, rajtad keresztül.
De nem. Megáll. Hova vigyék? A hatos? Nem arra menjetek lép ki a nővér a látómeződbe aki eddig irányította a túlélőket a vizsgálatra. Kettesben van már reggel óta, hol voltatok, várj, veszek egy gumikesztyűt ha találok. Ott van bent, az ablak mellett, már nem nézi a tájat. Vigyek egy zsákot? És a szemed sarkából látod csendre intik aki a kocsit tolják. Itt még olyan betegek is vannak akiknek nem ezt szánják. Odanézel. Zavart keresgélés a rokkant szekrényekben egy fekete zsák után. És meglett!
Csak állsz ott némán, tátott szájjal. Vársz, nézel, szeretnél menni, de a lábad szinte megragadt a pillanatnál. A szád tátva, a lelked sír, a szemedben valami nedvesség. Ez akár az én rokonom, barátom, társam, ismerősöm is lehetne. De még ha ismeretlen is, ettől azért többet érdemel. És nem azért ahogy elviszik innen, de azért amiért embereknek így kell bánni vele. Mert a tekintet üres annak aki tolja a kocsit, annak aki irányít, és annak is sajnos aki vizsgálatra vár. Mert ez van ezt kell elfogadni. És te tudod, ezt nem lehet elfogadni.
"2010 óta Fidesz kormány világszínvonalú egészségügyi fejlesztést hajtott végre. Minden szép és jó, a kormány a szociális érzékenység olyan magas fokára jutott, hogy már szuper kórházakban gondolkozik évek óta. Ha normális kormánya lenne az országnak, aki beengedi a migránsokat az ő elmondásuk szerint, ez mind veszélybe kerülne."
Szerintem meg a kormány menjen a nagy büdös francba, mi meg menjünk el szavazni, és ne érdekeljen milyen hülye az ellenzékünk. Ezt a kormányt el kell takarítani, mert nekünk még tepsi sem jut. Ott rohadunk meg az árokban, ahova Orbán Viktor juttat bennünket.
BANDITA.
