Súlytalanul lebeg minden. Ülök a gép előtt, írok egy csomó dolgot, elalszom, várom a csodát, és nem következik be. Van még ezzel így valaki? Mintha szét akarna robbanni az ember, de nincs semmi amin levezesse a dühét. Mert őszinte leszek, ettől a klaviatúra veréstől, és véleményformálástól nem változik meg a világ.Attól sem, ha naponta elmondom, leírom mennyire várom a változást, a sok politikus bukását. Ha meg akarom változtatni a világot, akkor először meg kell találnom a módját. Csak az a nagy büdös igazság, nem sok beleszólásom van a dologba. A világ tök jól el van nélkülem, nem is veszi észre ha valami bajom van. Bosszantó érzés ha naponta az arcomba hazudnak, megtipornak, hülyének néznek, kihasználnak. Az is nagyon rossz, nem tehetek ellene semmit. Legalábbis nem sokat. Ha vissza lehetne fordítani az idő kerekét, akkor egy jobb, és boldogabb világban élhetnék. De ennek a kurva időnek csak egy irányba megy a mutatója. És ha valami el lett benne rontva, nagyon sok idő kell, amíg ki lehet javítani. Ha a napi eseményeket nézem, akkor szeretnék mesében lenni, mert ott lehetséges az időutazás. Ma még a valóságban ennek nincs reális lehetősége. Felsorolni is sok azokat a dolgokat, amelyek az utóbbi időben el lettek rontva. Van belőlük bőven. És ezekkel kell együtt élnem. Lázadhatok, verhetem a fejem a falba, attól még holnap fel kell kelni, és dolgozni kell. Különben végem. Megpróbálhatom azt, nem foglalkozom az egésszel, és csak élem a mindennapokat, másra hagyom a probléma megoldását. Na ez nem én lennék. Megoldani nem tudom, de legalább meg kell próbálni. Igazán sok dolgot magamban nem tehetek, és ha belegondolok, az emberi természetből adódóan sokan sem érhetünk el tökéletes eredményt. De már az is eredmény lenne, ha egy kicsivel jobb életem lenne. Nem panaszkodom, és nem is várom a sült galambot, de sajnos nálam valami vagy fekete vagy fehér. Néha voltam szürke, vagy másnapos, nem mindig tudtam a jobb formámat hozni, de az utóbbi időben magamra találtam. És társra. Na most ez került veszélybe. Olyan érzés ez, mintha mászna ki az ember a gödörből, és mikor megfogja a szélét, akkor valaki visszarúgja. És nem is tehet róla mikor gurul a mélybe. De leér, mély levegő és kezdi újra a mászást. A legrosszabb csak az az egészben, aki visszarúgja, nincs magában a szakadék szélén, és még csak nem is ismer engem, mégis simán emeli a lábát, és a saját érdekében belém rúg. A gödör alján még végig is kell hallgatnom a dumáját, és meg is kell neki köszönni. Szar ügy. Mások hibájából belekerülve a rosszba, megfosztva a védekezés lehetőségtől kell fel kelni, és talpon maradni. Na ez az igazi tehetetlenség. A KÖSZÖNÖM ILYENKOR OLYAN FURCSA, MINT A MEGERŐSZAKOLT NŐ HÁLAIMÁJA A TÁMADÓNAK. Mi lenne a megoldás? Ha tudnám, és valaki figyelembe is venné, már régen elárultam volna. Nem kényszerből, vagy önös érdekből, hanem csak azért, másnak ne legyen ilyen szar érzése. És azért is, mert ilyen jó fej vagyok. Hazudhatnak, leköphetnek, hülyének nézhetnek, akkor is tudom nekem van igazam. Na ettől még nem lesz mit enni adnom a gyerekemnek. De megtaníthatom neki, milyen ne legyen. És hogyan használja ki az ilyen embert, aki ide juttat másokat. Nem vagyok naiv, az ilyen ember nem törődik velem, és sok másikkal sem. De egyszer szembe kell néznie saját magával, és ha nincs szerencséje, akkor velem is. Meg azokkal akiket visszarugdosott. De addig is élni kell, és meg kell egymást keresni a gödör alján.Együtt könnyebb az út felfelé.BANDITA.

A bejegyzés trackback címe:

https://banditapolitika.blog.hu/api/trackback/id/tr743406492

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.